A jakobiták Jordániában, a koptok Egyiptomban, a nesztoriánusok főként Irakban éltek. Zsidó közösségek éltek Bizáncban, Perzsiában és Észak Afrikában (Algériában, Tunéziában, Alexandriában). Az iszlám megjelenésével új korszak kezdődött. Mohamed próféta nem üldözte az ahl al-kitáb (a Könyv népe) közösségeit, vagyis a fent említett vallások követőit, hanem úgynevezett vallási kisebbségként, védettséget élvező közösségként kezelte őket, ezért kapták az ahl al-dhimma (védelem népe – védett kisebbség) nevet. Kötelezve voltak a dzsizja (hadisarc) megfizetésére, illetve a földbirtokosok a kharádzs (földadó) kiadására, és ezzel felmentették őket a hadkötelezettség alól. Alacsonyabb kiadások terhelték őket, mint az iszlám birodalom előtti időkben. Sokan tértek át az iszlám vallásra, annak ellenére, hogy megvolt a vallásszabadságuk, templomaikban a harangozás kivételével minden szertartást megtarthattak, sőt a szegényebb más vallásúakat felmentették a dzsizja megfizetése alól.
A keresztes hadjáratok idején összeütközésbe került a nyugat és az iszlám világ. Ezek a hadjáratok legfőképpen az uralkodás és a fosztogatás céljául szolgáltak. Konstantinápoly keresztesek általi feldúlása és kirablása a mai napig nagy ellenérzéseket vált ki a keleti keresztények körében. A katolikus lovagrendek, templomállamok a legtöbb keleti keresztény felekezet szemében betolakodónak számítottak, ezért csupán jelentéktelen számban működtek együtt velük, arról nem is beszélve, hogy az európai keresztények eretneknek bélyegezték meg őket és nagyon kevés vallásszabadságot biztosítottak számukra.
Az iszlámra áttértek számának nagyságáról pontos adatok nincsenek, de ami biztos, hogy míg az iszlám megjelenésekor a keresztények kb. 95%-át képezték a lakosságnak, addig a 20. századra csupán 7%-át tették ki az össznépességnek. Munib Jounan püspök szerint sajnálatos, hogy Európában sokan még ma is abban a tévhitben élnek, miszerint a mai keresztények az iszlám vallásról tértek át a kereszténységre, és azt gondolják, hogy ezért ilyen csekély az arányuk. Nincsenek tisztában azzal, hogy mindig is éltek keresztények és zsidók a Közel-keleten. A források azonban azt bizonyítják, hogy a középkorban a nem-muszlimok kb. 90%-a áttért az iszlámra. Mások úgy gondolják, hogy a jelenlegi számok a keresztények üldözése miatt alakult ki, miközben teljesen más okokra vezethető vissza. A középkorban a muszlimok egyrészt tolerálták a más vallásúakat, nem üldözték őket (eltekintve egy mamlúk-kori incidenstől), másrészt nagyobb részük áttért az iszlámra (a nem-muszlimok közül).
Az egyetlen feltétele a békességnek és a toleranciának, valamint a vallásszabadság biztosításának, hogy a nem-muszlimok ismerjék el az iszlám kormányzás politikai fennhatóságát, vagyis hogy a birodalom külső profilja az iszlám. Ezt a dhimma rendszert törölte el az Oszmán birodalom, a millet rendszer bevezetésével, amely vallási nemzetekké alakította át a különböző vallási közösségeket. Így mind a keresztény (görög ortodox), mind a zsidó, valamint az örmény közösségek új szabályok alá estek, több joguk, önálló bíróságaik és nagyobb befolyásuk lett. Igaz, hogy az oszmánok előtt is működtettek időnként önálló bíróságokat, de a dhimma rendszerben nem kerültek ki annyira az uralkodó iszlám birodalom közigazgatási köre alól, ahogyan a millet rendszerben. Ezzel lassan megszűnt a dzsizja rendszere, még több hivatali, adminisztrációs munkát láthattak el a nem-muszlimok az Oszmán birodalomban, sőt magára a szultánra is nagy befolyással voltak, akinek tanácsadói között szép számmal akadtak keresztény és zsidó hivatalnokok. A gyarmatosítással azonban még nagyobb nyomás nehezedett az Oszmán birodalomra, majd az első világháború következtében – melynek eredményeképpen szétesett a birodalom – az Anatóliába visszaszorult törökök végleg eltörölték a vallási kisebbségek fogalmát, a Millet rendszert is.

A 20. század elején végbement politikai változások következtében a nem-muszlimok helyzete eléggé fura képet mutatott. Az oszmánok alatt szinte állampolgársági státuszt kapott mindenki, tekintet nélkül vallási hovatartozására, és megszűntek az áttérésre ösztönző lelki illetve gazdasági motivációk is, nagyfokú aránynövekedést lehetett tapasztalni a nem-muszlimok körében, hiszen összehasonlítva a 16. századi arányokkal (a nem-muszlimok csupán 7%-ot képeztek), a 20. század küszöbén a mai Törökország területén a lakosság 20%-a volt nem-muszlim, és Libanon, Szíria és Palesztina területén a 33%-ot is elérte az arányuk.
Az Európával való érintkezést a francia forradalom után főként a nem-muszlimok (keresztények, zsidók) folytatták, aminek elsősorban földrajzi okai vannak. Az iszlám előtti időkben ugyanis ezek a közösségek főként a Földközi-tenger partjain éltek, ezért a nem-muszlimok képezték a kereskedelmi szempontból elsőrangú városokban, kikötőkben a lakosság túlnyomó részét. A nyugati kultúra őket érte először, és csak másodsorban érte a muszlim népességet, és ez vezetett el ahhoz a gazdasági fellendüléshez, amely az arányok változását eredményezte.

Az első világháború azonban katasztrófához vezetett. A nacionalista Török Köztársaság kegyetlenül bánt a nemzeti egység megkérdőjelezőivel, vagyis azokkal a nem török etnikai közösségekkel, amelyek önállósulni óhajtottak. Ennek főleg az örmények és a kurdok látták kárát. 1915-1916 között Törökországban kegyetlenül lemészároltak több ezer örmény keresztényt, de a szunnita kurdokat sem kímélték. Ez tehát nem vallási üldözés volt, hanem nacionalista szélsőségesség, amely muszlimokat és nem-muszlimokat egyaránt sújtott. Ezzel tömeges emigráció indult meg Törökországból, Anatóliából keresztények (pl. szír ortodoxok) a mai Szíria területére, sokan például az észak-szíriai Aleppo városába emigráltak.
A többi iszlám állam ekkortájt még többnyire gyarmatosítás alatt állt, így hasonló nacionalista törekvések még nem fejtették ki hatásukat. Ellenkezőleg, mivel a Közel-Kelet más országaiban etnikailag arab keresztények éltek (és élnek) így aztán a muszlim arabokkal együtt harcoltak a gyarmatosító nagyhatalmi erők ellen. A gyarmatosító államokkal együtt számos új keresztény felekezet vette meg a lábát, főként Palesztin és Libanon területén, de eljutottak Szudánba, Közép-Afrika muszlim többségű államaiba is, valamint a Távol-Kelet hagyományosan iszlamizált területeire is, mint például Indonézia és Malajzia. Ezekre a területekre a muszlimok a középkorban vitték el az iszlám vallás, főként a kereskedelmi kapcsolatok által, szemben a 12-13. századi birodalmak elleni hódításokkal, amelyek javarészt fegyveres harcok folytán biztosították a keleti területek iszlám fennhatósága alá vonását.

Összegzésképpen tehát elmondható, hogy a 20. század elejére kialakult helyzet a politikailag instabil állapot hatására, hol kedvező, hol pedig kifejezetten rossz helyzetet teremtett a nem-muszlim lakosság számára. Ahol a gyarmatosító országok uralkodtak, a nem-muszlimok gyarapodtak, és nagy befolyással rendelkeztek (Észak-Afrika, a Közel-Kelet Földközi-tengeri államai). Ahol azonban önálló nemzetállam jött létre, ott szomorú képet mutatott a helyzetük. Törökországban, az újdonsült önálló nacionalista államban eltörölték a korábbi kalifátusi rendszert 1924-ben, és a második világháborúig többször intéztek támadást vallási-etnikai kisebbségek ellen. Ugyanakkor Dél-Arábia, vagyis a mai Jemen jelentős zsidó kisebbséggel bírt, akiknek garantálva volt a vallásszabadságuk. A missziók következtében pedig evangélikus felekezetek jelentek meg, új keresztény közösségekként.

A nem-muszlimok a második világháborútól napjainkig 

A következő részben sorra vesszük a különböző nem-muszlim közösségek helyzetét a 20. század második felétől, amelyben láthatjuk mi okozta a hatalmas demográfiai különbséget, amelyet a muszlimok és a nem-muszlimok arányának alakulása mutat. Először is vegyük sorra azokat a keresztény felekezeteket, amelyek az iszlám világban jelen vannak.

1.Keleti Ortodox Egyházak (más néven nem kalkedóniai ortodox egyházak).
Négy egyházból állnak, amelyek a kopt ortodox, az örmény apostoli, a szír ortodox, a keleti asszír (szír) egyházak. Közülük a kopt ortodox egyház a legnépesebb, kb. 7 millióan vannak Egyiptomban.

2. Ortodox (kalkedóniai) Egyházak:
Antióchiai Pátriárka, Alexandria Pátriárka, Jeruzsálemi Pátriárka és Ciprusi Antocephalis Egyház.

3. Katolikus Egyházak:
Ezek közül vannak keleti katolikusok és latin katolikusok.
A keleti katolikus egyházak: maronita, görög, melkita, káldeus, kopt, szír és örmény. A latin katolikus egyház: a Dzseníni Latin Pátriárka

4. Az Evangélikus egyházak:
számuk 13 egyház, amelyek az Evangélikus Episzkopális Egyház (Jeruzsálemben, Iránban és Szudánban), a Luteránus Egyház Jeruzsálemben, a presbiteriánus egyház (Iránban és Szudánban). Két evangélikus egyház létezik: az egyik Tunéziában, a másik Algériában. Evangélikus keleti egyházak: Egyiptomban, Szudánban, Szíriában és Libanonban, a Nemzeti Evangélikus „Egyesült” Egyház Libanonban. Továbbá az Egyesült Közel-Keleti Evangélikus Egyház, valamint az Örmény Evangélikus Egyház. Ezeknek az egyházaknak manapság teljesen önálló egyházi bíróságaik vannak.

A becslések szerint 1900-ban a világon mintegy 15 millió arab keresztény élt, akik közül már közel 10 millió élt emigrációban. A palesztin keresztények az 1894-es adatok szerint 42.871 főt tettek ki, és ezzel az egész palesztin lakosság 13%-át tették ki. 1948-ra ugyan felemelkedett a számuk 145.000 fő körüli nagyságra, de a második világháborút követően, Palesztinában tragikus helyzet alakult ki Izrael állam megalakulásával. A nagyhatalmi erők politikai csatározásai és a katonai manőverek oda vezettek, hogy nagyszámú keresztény, illetve zsidó népvándorlás történt, amely tulajdonképpen átrendezte a nem-muszlimok földrajzi helyzetét. A palesztin keresztények közül megközelítőleg 50 ezren menekültek Ciszjordániába a muszlim menekültekkel együtt, akiket együttesen 756 ezer menekültként tartottak számon hivatalosan. Rengetegen menekültek Nyugatra, főként Észak-Amerikába. Az 1999-es adatok szerint a palesztin keresztények száma mindössze 180 ezerre tehető, és ez azt jelenti, hogy a migráció miatt nagyon csekély növekedés történt az 1948-as adathoz képest.
Egyiptomban élnek a legnagyobb számban keresztények. Az 1996-os hivatalos népszámlálás során a 68 millió lakos közül mindössze 3,313,419-en vallották magukat koptnak. A 2005-ös népszámlálás szerint 74 millió lakosa van Egyiptomnak, míg a jelenlegi becslések szerint a lakosság lassan meghaladja a 80 milliót. Az ortodox koptok képezik Egyiptom legnagyobb keresztény népességét, akik megközelítőleg 7 millióan vannak, így a lakosság közel tíz százaléka keresztény. A missziós tevékenységnek köszönhetően az ortodoxok közel 2.5 %-a tért át a katolikus hitre. A kopt egyház (al-Kanísza al-Qubtijjah) önálló egyházi bírósággal is rendelkezik, és az országgyűlésben is képviselteti magát. Egyes becslések szerint a kormányzati hivatalokban 20-30 százalékra tehető a kopt keresztények aránya. A 20. század elején, 1901-es adatok szerint a koptok a hivatali intézményekben dolgozók 43,32%-át képezték, és az akkori összbérek 40%-át vehették át. A muszlimokhoz hasonlóan katonai státuszba kerülhettek, sőt egy kopt családnak, a Ghali családnak sikerült több miniszteri állást is betölteni. A koptok saját bevallásuk szerint harmóniában élnek a muszlim többséggel. Makram Ebeid egyiptomi kopt író így fogalmaz: „Keresztény a vallásom, de kultúrám az iszlám”. Az arab keresztények nem tagadják meg arab identitásukat, és az iszlám kultúrához való tartozásukat. Libanonban a 15-évig tartó polgárháború (1975-1990) következtében, 1980-tól kezdve mintegy 1 millió ember hagyta el az országot, többségben keresztények. Közülük mintegy 300.000 fő tartozott a maronitákhoz. A háború befejeztével újra nemzeti egységkormány alakult, amelyben azonos arányban találhatók meg a maronita keresztények és a szunnita muszlimok.
Irakban a káldeus keresztények számos magas rangú vezetőt adtak az országnak. Az iraki kormányban Tárik Aziz volt külügyminiszter például káldeus keresztény. A káldeusok formailag ugyan egyesültek Rómával, ezért katolikusnak is szokták nevezni őket, de a 20. században hivatalosan is megszakították a kapcsolatot és leváltak Rómától.
Szudánban ugyancsak hosszú polgárháború után kiegyeztek a felek, és a népszavazás eredményeképpen Dél-Szudán levált a szunnita muszlimok által felügyelt északi területtől, amely azt jelentette, hogy egy új ország jött létre, amelyet többségében afrikai keresztények lakják.

Most tekintsük át a zsidó közösségek helyzetét.
A 20. század elején zsidó közösségek jelen voltak a hagyományos területeken: Észak-Afrikában, Jemenben, Iránban és Irakban, valamint Törökországban. 1948 előtt 265.000 élt közülük Marokkóban, 130.000 Algériában és 74.000 Tunéziában. Ugyanabban az időszakban 120.000 iraki, 67.000 egyiptomi és 51.000 jemeni zsidó élt a keleti területeken. Törökországban 1945-ben 77.000, Szíriában pedig 31.000 körül volt a zsidó lakosság száma. A Palesztinába való bevándorlás után a következőképpen alakult a zsidók száma az iszlám világban: Marokkóban manapság 30.000-en lehetnek, Törökországban 20.000-en, Iránban 25.000-en. Szíriában már nem élnek zsidók, Jemenben talán 5.000 fő lakik a Szada nevezetű, északi városban Jemenben. Ez a nagy zsidó népvándorlás ugyanakkor elenyészik a keresztények emigrációihoz képest, de jelentősen befolyásolta a világ közvéleményének alakulását, hiszen sokan azt hitték, hogy üldözve voltak az iszlám országokban, miközben egyértelműen a gazdasági élet kecsegtető ígéretei miatt vándoroltak ki, akárcsak azok a keresztények akik az Egyesült Államok, Kanada, Óceánia, Nyugat-Európa és Dél-Afrika felé vették útjukat.

A nem-muszlimok hozzávetőlegesen a lakosság 4,4%-át képezik a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Az emigráció okozta népességfogyatkozás a nem-muszlimok körében erősödő tendenciát mutat, ugyanakkor a muszlim lakosság robbanásszerűen nő, és ezek a folyamatok az arányok elmozdulását eredményezték. Az emigráció, amely a legfontosabb oka a demográfiai csökkenésnek, a bizonytalan közel-keleti politikai és biztonsági helyzet, valamint a rossz gazdasági tényezők miatt erősödik. Ezek a rossz életkörülmények egyébként sújtják a muszlimokat, és a nem-muszlimokat is egyaránt. A különbség az, hogy a keresztény emigránsokat szívesebben látják Európában és Nyugaton, mint a muszlimokat. A másik tényező az, hogy a 19. századtól kezdve jelentkeztek a családi, és szociális különbségek, amikor is az európai oktatás megjelent a keresztény közösségeknél, és utóbbi a család hagyományos fogalmának átértékelését váltotta ki, ami oda vezetett, hogy a keresztények általánosságban nézve inkább fordítanak gondot gyermekeinek jövőjére, oktatásuk magas szintre való emelésére és ebbe fektetnek bele anyagilag, mintsem hogy a gyermekek számát növeljék. Ezzel szemben a muszlimok, akiknek a száma eléri az 1,6 milliárdot még a hagyományos családtervezés mellett döntenek, vagyis nyugodtan vállalnak akár 7-8 gyermeket is.
Láthattuk eddig, hogy valójában az emigráció és a születések arányának csökkenése idézik elő a nem-muszlim közösségek aránybeli csökkenését. Ennek ellenére vannak olyan politikusok, újságírók és elemzők, akik keresztény üldözésről beszélnek, és média hatására egyesek a muszlim mozgalmakkal riogatnak, pedig azok alapvetően nem akarnak mást, csupán megreformálni országaikat, annak érdekében, hogy erősebb politikai és gazdasági súlya legyen az iszlám országoknak. Ezek a törekvések általánosságban sosem keltettek félelmet a nem-muszlimok körében. Szó sincs tehát vallási üldözésről, áttérésre való kényszerítésről és intoleranciáról. Ez nem zárja ki hogy nem történhetnek elvétve olyan sajnálatos események, amelyek vallási színezetet kapnak (mint legutóbb Kairóban és Alexandriában). Időnként tehát előfordulnak kisebb atrocitások, és vallási türelmetlenség, de a 20. század elejétől kezdve a keresztények rohamosan csökkenő aránya nem üldöztetés, hanem főként a gazdasági feltételek romlása miatt jelentkezik.
A libanoni és a szudáni polgárháború után egyre inkább a megbékélés és az összefogás jellemzi a nem-muszlimok és a muszlimok kapcsolatát. A legtöbb arab-keresztény politikus, a művelt réteghez tartozó kiemelkedő írók, gondolkodók mind-mind a párbeszédet tartják szem előtt, sőt mintegy kapocsként, közvetítőként látják szerepüket a Nyugat és az iszlám közötti párbeszédben. Az iszlám világ nyitott a nem-muszlim közösségek előtt, de természetesen itt a hagyományos ahl-al-Kitáb, „A Könyv népe”, vagyis az isteni – monoteista – kinyilatkoztatások követőiről van szó.
Sokszor előjön egy kérdés, hogy a hindukat miért nem tolerálják a muszlimok. Inkább arról van szó, hogy egyes muszlim közösségek nem tűrik el a hindu fennhatóságot (Kasmír) és ezért folytatnak felszabadító gerillaháborút. Indiában ugyanakkor 250 millió muszlim él, és amióta az indiai kormány végleg eltörölte a kasztrendszert, valamint teljes vallásszabadságot biztosította a muszlimoknak, csak elvétve vannak incidensek. Ugyanakkor az iszlám jog nem tartja egyistenhitűnek a hinduizmust, ezért nincsenek hinduk, csak elenyésző számban Pakisztánban, és Bangladesben, de egyezményeket lehet kötni az iszlám jog szerint, ha a békés megoldás a rövidebb út a helyzet megoldására.

A másik kérdés amely ugyancsak elő-elő tör, hogy miért nincsenek nem-muszlim közösségek Szaúd-Arábiában. Tudni kell azonban, hogy Szaúd-Arábia nagyon kivételes helyzetben van, mivel az iszlám két legszentebb területének Mekkának, és Medinának ad otthont. Ezeken a területeken más vallás nem képviselheti magát. Mohamed Próféta azt az utasítást adta, hogy aki az „Arab-szigeten” (Mekka, Medina és környékei) él, az csakis muszlim lehet. Ez azt jelentette, hogy a tiszta vallási tanítások színhelyein ne keveredjenek a vallások, ne legyen esélye a szinkretizmusnak. Ha alapul vesszük azt a történelmi tényt, hogy a fent említett utasítás már azután jelentkezett, hogy az arab törzsek többsége, amelyek leginkább bálványimádó, nem kinyilatkoztatott vallás követői voltak, nem nehéz elképzelni az utasítás szimbolikus értelmét, a vallás megőrzésére való utasítást. Ez pedig elképzelhetetlen a vallás forráshelyeinek tisztán való megőrzése nélkül.
Az iszlám képes volt a korábban egymás ellen harcoló, folyamatos viszályokban élő arab törzsek egyesítésére, egy roppantul egyszerű és tiszta vallási tanítás által, a Korán által, amelyen át megtalálják az élet nagy kérdéseire a választ, lelki megnyugvást ajándékozott nekik, és felülemelkedik a sok, hosszú évtizedeken át tartó törzsi fanatizmuson. Mohamed próféta a hagyomány szerint 360-nál is több bálványt zúzott szét a Mekkai szentély, a Kába körül, amelyet még Ábrahám, és Izmáel próféták alapítottak. Ezek után érthető, hogy ilyen tisztán akarják megőrizni ezt a helyet, valamint a prófétai mecsetet Medinában, amelyek az egyistenhit központjai és jelképei is egyben. A muszlimok nem imádnak szimbólumokat képek, vagy faragott bálványok előtt nem borulnak le, de Mekka felé imádkoznak a világ minden táján, amely számukra Isten kinyilatkoztatásának helye és az egy Isten imádását jelenti. Nyilván más vallásoknak is meg van a saját szent területei. Mit szólna a Vatikán, ha egyesek egy Krisna templomot szeretnének alapítani Vatikánvárosban, és ha minden más vallás is szeretné ott képviseltetni magát?? Tehát minden vallásnak joga van a saját szent területeinek megtartására, amelyek a vallásnak jelképei, zarándoklatának célpontjai. Ugyanakkor Szaúd-Arábia más területein élnek keresztények, akiket munkaszerződés köt a Királysággal, vagyis nem telepedhetnek le, hanem ideiglenes dolgoznak ott, majd a munkaszerződésük lejárta után távoznak onnan.

Végezetül idézem Hind Abu Kabawat arab-keresztény író mondását, aki azt mondta: „Nem vendégek vagyunk az iszlám földjén, egy egységet képezünk velük, és mindig nagyobb vallásszabadságot élveztünk, mint az Európai „eretnek” felekezetek, a kormányzó népek hatalma alatt”. Így aztán a keresztényeket az iszlám világban sosem veszélyeztette „Inkvizíció” hanem mindegyik felekezet önrendelkező volt, saját bíróságaikat ők működtették, és részt vettek a nagy tudományos munkában a középkorban, és jelenben is. 

Források:Abu Kawabat, Hind: The evoling relationship of the christian minoritiy and the state in the Middle East (a szerző keresztény teolgus-író)Al-Abed, Saleh: A nem-muszlimok jogai az iszlám állambanAl-Ghazali, Muhammad: A fanatizmus és a tolerancia a kereszténység és az Iszlám közöttJonnan, Munib: The history and challenges of Arab Christians (a szerző püspök)Philippe, Farques: SAIS Review v. 21. no. 2. (Summar/Fall 2001) (a szerző francia demográfus)W. Montgomery Watt: Az Iszlám rövid történeteThe Catholic world report 2002

Írta: Abdul-Fattah Munif
Szerkesztette: El Sorbagi Widad