Ha ennek a vidéknek a történelmére tekintünk, megértjük, hogy egyetlen másik nép sem lehetett volna olyan megfelelő ennek a prófétaságnak a kiválasztására, mint az arab.
A világ nagy nemzetei keményen harcoltak a földi uralomért, és ebben a hosszú, szakadatlan küzdelemben kimerítették minden erejüket és vitalitásukat. Az arab nép ellenben friss és bátor volt. Az úgynevezett szociális haladás a fejlett nemzeteknél rossz szokásokat teremtett, míg az araboknál nem voltak ilyen társadalmi berendezkedések, és ezért nem ismerték a tétlenséget, a megalázást, a dőzsölést, amely a luxusból és a vágyak túlhajszolásából adódott. A 6. évszázad pogány arab népeit nem rontották meg egy mesterséges szociális rendszer káros hatásai vagy a világ nagy nemzeteinek civilizációja. Birtokában voltak mindazoknak a jó emberi tulajdonságoknak, amelyekkel a kor „szociális haladásától” még meg nem érintett nép rendelkezhetett. Hősiesek, nagylelkűek és bátrak voltak, ígéretüket hűen betartották, szerették a szabadságot, és politikailag függetlenek voltak, nem voltak alávetettek a hatalom uralmának. Nagyon egyszerűen éltek, a luxus és a tékozlás idegen volt előttük. Kétségkívül volt néhány rossz szokásuk is – ahogy ezt majd később látni fogjuk – de ezek oka az volt, hogy évszázadokig se próféta, se reformátor nem lépett fel közöttük, aki nevelte volna őket, és megtisztította volna erkölcsi életüket minden rossz befolyástól. A szabad és független élet évszázadai a homokos pusztában tudatlanságban tartotta őket. Hagyománnyá vált tudatlanságuk miatt olyan kemények és hajthatatlanok lettek, hogy nem lehetett egy mindennapi ember feladata, hogy újra emberségessé tegye őket. Ugyanakkor képesek voltak arra, hogy elfogadják egy szokatlan meggyőzőerővel bíró ember hívását, aki változásra késztette őket, példaképük lehetett, s aki tökéletes tervet adott társadalmuk újjáalakítására. Képesek voltak rá, hogy valóban teljes erővel lássanak ezen eszmék megvalósításához, s ne riadjanak vissza se a fáradtságtól, sem az áldozatoktól, amelyeket a jó ügy elérése követelt meg. Készek voltak küldetésük kedvéért kitenni magukat egész környezetük ellenségességének. Olyan bátor, erős, férfias nép volt ez, amilyet Mohamed (béke legyen vele), a világpróféta tanainak elterjesztése megkövetelt.
Másrészről anyanyelvük, az arab nyelv, is figyelemre méltó. Ha valaki tanulmányozza ezt a nyelvet és elmélyed irodalmában, meg fog győződni arról, hogy egyetlen más nyelv sem lehet megfelelőbb arra, hogy magas szintű eszméket fejezzen ki, az Isten ismeretére vonatkozó bonyolult problémákat világítson meg, megmozdítsa az emberi szíveket, és éretté tegye őket az Isten iránti megtérésre. Rövid beszédfordulatok és tömör mondatok a gondolatok egész világát fejezik ki, és egyúttal olyan erővel bírnak, hogy belopják magukat az emberek szívébe, és már hangzásuk is könnyeket csal a szemekbe, fellelkesít, és elragadtatást okoz. Ez a nyelv annyira harmonikus és kifejező, hogy Isten nagy könyvének, a Koránnak a nyelve lehetett.
Isten bölcsességének megnyilvánulása volt tehát, hogy a világpróféta szülőhelyének Arábia földjét választotta. Most pedig lássuk, hogy milyen egyedülálló és különleges volt az az áldott személy, akit Isten az egész világ számára jelölt ki a prófétai küldetésre.

Mohamed (béke legyen vele) prófétasága: érthető igazolás

Ha becsuknánk szemünket és elképzelnénk az 1400 évvel ezelőtti korszakot, érezhetnénk, hogy akkoriban teljesen más volt a világ, mint a miénk most. Mennyire kevés lehetőség volt a gondolatcserére! Milyen korlátozottak és fejletlenek voltak a közlekedési- és híradási összeköttetések! Milyen szegényes volt az ember tudása! Milyen korlátozott volt látóköre! Mennyire körülvették őt a babonák és hiedelmek!
A sötétség mindenre kiterjesztette átkos hatását. A tudásnak csak halvány sugara derengett, amely az emberi tudásvágy láthatárát is alig világította meg. Nem volt rádió, televízió, sem telefon. Még csak nem is álmodtak vasútról, autókról és repülőgépekről, ismeretlenek voltak a nyomdák és a könyvkiadók is. Csak kézzel írott könyvek és feljegyzések őrizték mindazt, ami a legszükségesebb irodalmi anyagként és tudásként létezett, hogy nemzedékről nemzedékre továbbadják azokat. A tanulás luxus volt, amely csak néhány szerencsésnek adatott meg, s csak kevés és egymástól nagyon távol fekvő iskola létezett.
Az emberi tudás készlete szegényes volt, az ember látóköre korlátolt, emberekkel és dolgokkal kapcsolatos információi pedig saját legszűkebb környezetére korlátozódtak. Ebben az időben még a tudósoknak sem volt meg az a tudása némely tekintetben, amellyel ma még egy laikus is rendelkezik, és a legműveltebb ember is alig volt képzettebb, mint akármelyik mai átlagember.
Az ember tudatlanságban és babonában élt. Ha a tudás fénye elő is került, mindig vesztettnek tűnt harca a mindent beborító sötétséggel szemben. Arról, ami manapság közismertnek számít, akkoriban még hosszú évek gondolkodása és türelmes kutatása árán is alig lehetett tudni valamit. A tudásra szomjazó emberek kalandos utazásokat tettek, és egész életüket azzal töltötték, hogy megszerezzék azt a szerény tudást, amely a tudomány e korszakában örökségként megismerhető volt. Olyan dolgok, amelyeket ma babonának tekintünk, akkoriban kétségtelen igazságnak számítottak. Olyan tettek, amelyeket ma iszonyatosnak és barbárnak tartunk, természetesek és mindennaposak voltak. Olyan módszerek, amelyek ma erkölcsi érzékünk számára taszítóak, éppen az erkölcsösség megtestesülésének számítottak. Akkoriban aligha lehetett volna elképzelni, hogy más életforma is létezhet. A hitetlenség olyan hatalmas méreteket öltött és annyira elterjedt, hogy az emberek vonakodtak attól, hogy bármit is nemesnek és tiszteletreméltónak tartsanak, ha az nem a természetfelettiség, szokatlanság, félelmetesség vagy akár elviselhetetlenség köntösében jelent meg. Az embereknek olyan kisebbségi komplexusuk fejlődött ki, hogy egyszerűen nem tudták elképzelni, hogy emberi lénynek istentudatú lelke lehet, vagy hogy lehetnek olyan próféták, akiknek emberi vér folyik ereikben.

Arábia – a legmélyebb sötétségbe merülve

Ebben a sötét korban volt egy terület, ahol még áthatolhatatlanabb és mélyebb sötétség honolt, mint másutt. A környező országokban, Perzsiában, Bizáncban és Egyiptomban legalább a civilizáció és a tanultság szikrája megvolt. Arábia azonban nem vett át semmit ezek kulturális befolyásából. Teljesen el volt zárva a külvilágtól, széles homoktengerbe merült. Az arab kereskedők, akik a nagy távolságokat nehéz, hónapokig tartó vándorlással tették meg, árukat hoztak és vittek, de szinte szemernyi tudást sem szereztek útjaik során. Saját országukban nem volt egyetlen iskola vagy könyvtár sem. Úgy tűnt, hogy a tanulás és tudásszerzés senkinek sem áll érdekében. Az a néhány ember, aki tudott olvasni, nem volt elég képzett ahhoz, hogy művészetekkel vagy tudománnyal foglalkozzon. Pedig nyelvük nagyon fejlett volt, amelyben az emberi gondolatok legfinomabb árnyalatai is jól érzékelhetően kifejezhetőek voltak. Irodalmi érzékük is kitűnő volt. Irodalmuk ma is fellelhető maradványait tanulmányozva azonban kiderül, milyen korlátozott volt tudásuk, milyen alacsony volt kulturális és civilizációs színvonaluk, gondolkodásukat mennyire átszőtték a babonás elképzelések, sőt, nézeteik, szokásaik és erkölcsük néha milyen kegyetlen volt.
Arábia kormányzás nélküli ország volt. Minden törzs szuverenitásra tartott igényt, és független egységnek tekintette magát. Nem volt más törvény a „sivatag törvényén” kívül. Nem voltak ritkák a rablóhadjáratok és fosztogatások. Az élet, a tulajdon és a becsület állandóan kockán forgott. A különböző törzsek állandóan heves viszályban álltak egymással. Gyakran a legkisebb alkalom is elég volt, hogy kirobbantson egy kegyetlen háborút, amely sokszor még messzi vidékekre is kiterjedt, és több évtizedig tartó pusztító tűzfészekké változtatta a területet. Valójában egy beduin nem értette meg, miért kellene elengednie egy másik törzshöz tartozót, akinek megölését és kirablását saját teljes jogának hitte.9
Morális, kulturális és civilizációs fogalmaikkal együtt is primitívek és faragatlanok voltak. Nekünk ma már érthetetlen alapon különböztették meg a tisztát a piszkostól, a törvényeset a törvénytelentől, az erkölcsöst az erkölcstelentől. Nem kerülték sem a szerencsejátékokat, sem az alkoholt, és egymás előtt a legkisebb szégyenérzet nélkül mutatkoztak anyaszült meztelenül. Sőt, asszonyaik a Kába rituális körüljárásakor is kitakarták magukat. Újszülött leánygyermekeiket presztízsből, és hogy ne kerüljön házukhoz majdan nem szívesen látott vő, élve ásták el. Apjuk halála után feleségül vették mostohaanyjukat. Vallási nézeteik ugyanolyanok voltak, mint az akkoriban élő emberek többségének. Köveket, fákat, bálványokat, csillagokat és különböző szellemeket imádtak – egyszóval minden elképzelhetőt, Istenen kívül. Semmit sem tudtak a korábbi próféták tanításairól. Noha sejtették, hogy Ábrahám (béke legyen vele) és Izmael (béke legyen vele) az őseik voltak, egyáltalán nem tudtak semmit az ő Istenről szóló tanaikról.
Hagyományaikban léteztek történetek Ádról és Thamudról, de Hud (béke legyen vele) és Szálih (béke legyen vele) próféta tanainak nyoma sem volt. A zsidóktól és a keresztényektől átvettek bizonyos legendaszerű történeteket az izraeli prófétákról, de ezek eltorzult képet tükröztek a próféták személyiségéről. Tanításaikat saját képzeletük szüleményeivel ferdítették el, és földi életüket a legsötétebb színekkel festették le. Még ma is képet kaphatunk a kor embereinek vallásbeli fogalmairól, ha futó pillantást vetünk a zsidó hagyományokra, amelyeket a Korán muszlim kommentátorai írtak le. A kép, amelyet a prófétai tanokról és a küldöttek jelleméről kapunk bennük, valójában pont az ellentéte annak, amiért az igazság e hirdetői felléptek.

Lábjegyzet:

9.    Joseph Hell professzor írja a „The Arab Civilisation” (Az arab civilizáció) c. munkájában: „Ezek a harcok tönkretették a nemzeti egység érzését és kiirthatatlan partikularizmust (kisállamok sokasága) fejlesztettek ki; minden törzs csak saját magát tartotta létjogosultnak, és minden mást a neki jogosan rablásra és fosztogatásra rendelkezésére álló áldozatnak tekintett.” (10. oldal).